Keleti Front 2

A Barbarossa hadművelet a világtörténelem egyik legnagyszabásúbb offenzívája volt, de ennek során először sikerült komoly nehézséget is okozni Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak. A Barbarossa hadművelet következménye volt, hogy megnyitotta a keleti frontot, amely a világháború és a történelem legnagyobb hadszínterévé vált.[24] A Barbarossa hadművelet során vívták a világháború legnagyobb páncélosütközetei és legnagyobb csatái közül számosat.

Keleti Front 2

A paktum eredményeként azonban Németország és a Szovjetunió viszonylag stabil kapcsolatot tartott fenn a második világháború első szakaszában: együtt vettek részt Lengyelország felosztásában, és amíg Németország a nyugati fronton megindította támadását Franciaország ellen, a Szovjetunió Finnország ellen vívott háborút. Különösen fontosak voltak a német-szovjet gazdasági kapcsolatok: 1940-ben aláírtak egy német-szovjet kereskedelmi egyezményt, amelynek értelmében a Szovjetunió német katonai és ipari felszereléseket kapott nyersanyagokért (pl. kőolaj) cserébe.[37]

1940. július 31-én Hitler értesítette a vezérkart, hogy döntött a Szovjetunió elleni támadásról, amely reményei szerint elkerülhetetlenné tette volna Anglia megadását is. Utasítást adott, hogy a Wehrmacht erejét 140 hadosztályra növeljék, amiből 120-at kellett a keleti frontra irányítani.[57] Ezzel egyidejűleg elvetette az alternatívákat, mint az Anglia elleni invázió (Seelöwe hadművelet), a Földközi-tenger térségének elfoglalása, vagy Nagy-Britannia atlanti-óceáni utánpótlási útvonalainak elvágása.[58]

A német csapatösszevonások még azelőtt megkezdődtek, hogy a balkáni hadműveletek befejeződtek volna. 1941 februárjának végére 680 000 német katona állomásozott a román-szovjet határ mentén.[79] A támadásra való felkészülés során a németek körülbelül 3,5 millió német és körülbelül 1 millió szövetséges (zömében román[80]) katonát vonultattak fel a szovjet határ mentén, jelentős mennyiségű hadianyagot halmoztak fel a front mögötti hátországban, a Luftwaffe pedig légifelderítési küldetéseket hajtott végre a Szovjetunió felett. A harcoló csapatok hátországának biztosítására és az elfoglalt területek ellenőrzésére a németek a Waffen-SS erőit és különleges csoportjait (Einsatzgruppen) mozgósították.[41]

Hitler és tábornokai végül abban egyeztek meg, hogy három hadseregcsoportot hoznak létre, amelyek feladata három régió és a benne található városok elfoglalása volt. Az Észak Hadseregcsoport (Heeresgruppe Nord) feladata volt a balti térség és Oroszország északi részének, illetve Leningrádnak elfoglalása. A Közép Hadseregcsoport (Heeresgruppe Mitte) feladata Belorusszia területének, valamint Szmolenszk és utána Moszkva elfoglalása volt. A Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) feladata a sűrűn lakott ukrán területek és Kijev elfoglalása, majd délkeleti irányban a támadás folytatása volt, amíg el nem érik a kaukázusi olajmezőket.

A szovjet vezetés értesült a keleti hadművelet előkészületekről: a katonai hírszerzés december 29-én értesítette Sztálint a 21. sz. hadműveleti utasításról, aki 1940 decemberében tábornokai előtt mondott beszédében kijelentette: Hitler várhatóan megtámadja a Szovjetuniót, és fel kell készülniük a támadás visszaverésére. Sztálin szerint Hitler kijelentette, hogy a tisztogatások után négy évbe telik a Vörös Hadseregnek, mire visszanyeri harckészségét, és ezért feltehetően ennél hamarabb megindítja a támadást, amit legalább két további évig, diplomáciai eszközökkel el kell halasztani.[84]

1938-ra Sztálin utasítására az önálló harckocsizó magasabb egységeket jórészt felosztották a lövészhadosztályok között, ahol a gyalogság támadását kellett támogatniuk. Csak a németek nyugati fronton alkalmazott taktikája (önállóan alkalmazott páncélos ékek) tanulmányozása és a katasztrofális téli háború után kezdték ismét összevonni a harckocsizókat páncélos hadosztályokba és hadtestekbe. A Barbarossa hadművelet megindításáig ezt a hatalmas szervezési feladatot csak részben tudták végrehajtani,[96] mivel nem állt elegendő harckocsi a páncélozott magasabbegységek rendelkezésére.

A Fedor von Bock vezértábornagy irányítása alatt álló Közép Hadseregcsoport végső célja Moszkva bevétele volt. A középső hadseregcsoport összesen 42 hadosztályból és 9 páncélos hadosztályból állt, továbbá 910 repülőgépet, 1700 harckocsit és 3000 tüzérségi fegyvert tudtak kiállítani a vörös hadsereg ellen, így élőerő és fegyverzet terén is ez volt a legerősebb német hadseregcsoport a keleti fronton.

1941 nyarára a Szovjetunió fegyveres erőinek összlétszáma elérte az 5 millió főt. Azonban a nyugati katonai körzetekben, amelyek közvetlenül ki voltak téve a nyugati támadásnak, így is alulmaradtak a németekkel szemben: a Vörös Hadsereg alig 2,6 millió katonája várta összesen 4,5 millió német és szövetséges katona támadását. A maradékból 1,6 millió fő az Urálon túl, a távol-keleti katonai körzetekben állomásozott, a többi pedig kiképzésen vett részt, vagy éppen állomáshelyére tartott.[122]

A Barbarossa hadművelet kezdetén a Szovjetunió nyugati területein állomásozó csapatokat öt katonai körzetbe szervezték, amelyek a támadás után frontokká (a német hadseregcsoport megfelelője) alakultak át. A Leningrádi Katonai Körzetből alakították ki az Északi Frontot, a Balti Különleges Katonai Körzetből az Északnyugati Frontot, a Nyugati Különleges Katonai Körzetből a Nyugati Frontot, a Kijevi Katonai Körzetből a Délnyugati Frontot. Az Odesszai Katonai Körzetből 1941. június 25-én alakult meg a Déli Front.

A Közép Hadseregcsoporttal szemben négy szovjet hadsereg (a 3., 4., 10. és 11.) egy kiszögellésben állomásozott, amelynek középpontja Białystok volt. Emögött Minszk helyezkedett el, Belorusszia fővárosa, amely egyben fontos vasúti csomópont is volt. A hadseregcsoport két páncélos hadseregének feladata a szovjet hadseregek bekerítése volt és Minszk előtt kellett találkozniuk. A 3. német páncéloshadsereg szintén két szovjet hadsereg között tört át a kiszögelléstől északra és átkelt a Nyeman folyón. Időközben a 2. páncéloshadsereg, a Nyugati-Bug folyón átkelve, délről támadt. A hadseregcsoport többi erői pedig frontális támadást indítottak a nemsokára teljesen bekerített szovjet erők ellen.

A déli frontszakaszon az 5. 6. és 26. szovjet hadseregek álltak szemben a Dél Hadseregcsoport erőivel. Itt a szovjet parancsnokok gyorsabban reagáltak és nagyobb ellenállást tudtak kifejteni. A német gyalogos hadseregek a szovjet állások közötti réseket támadták, míg az 1. német páncéloshadsereg 600 harckocsijával egyenesen a 6. szovjet hadsereg állásait legázolva támadt Brodi irányába. Június 26-án azonban öt szovjet gépesített hadosztály, összesen 1000 harckocsival ellentámadást indított a német páncélosok ellen. Az invázió egyik leghevesebb ütközete négy napig tartott, a németek jelentős veszteségeket szenvedtek, de végül áttörtek.

A szovjet ellentámadás során Ukrajna nyugati részén található összes harckocsi nagy részét elvesztették és a Vörös Hadsereg visszavonulást kezdett az egész frontszakaszon. A Kijev körüli harcokban a szovjet légierő 1561 repülőgépet veszített.[136] A németek komoly sikert arattak, de csak jelentős erők átcsoportosításával tudták megtörni a szovjetek védekezését. Ezeket az erőket pedig a Moszkva elleni támadástól kellett átcsoportosítani, ami mintegy 11 héttel vetette vissza a főváros elleni támadást.[136]

1941. július 3-án Hitler parancsot adott a páncélos egységeknek, hogy folytassák a keleti irányú támadó hadműveleteket, miután a német gyalogság felzárkózott. Azonban a szokásos nyári záporok miatt felázott a föld, lelassult a harckocsik előrenyomulása és eddigre a Vörös Hadsereg is tudta rendezni sorait, egyre hatásosabb ellenállást tudott kifejteni. A késlekedés révén a szovjetek egy nagyszabású ellentámadást tudtak indítani a Közép Hadseregcsoport ellen.

A Leningrád elleni végső támadáshoz a 4. páncélos hadsereget szintén a középső frontszakaszról átirányított harckocsikkal erősítették meg. Augusztus 8-án a német harckocsik áttörték a szovjet védelmi vonalakat, északkeleten pedig a német 16. és 18. hadsereg, illetve az észt felkelők egységei támadtak.[142] Augusztus végére a 4. páncélos hadsereg egységei 30 kilométerre megközelítették Leningrádot, míg északnyugat felől a finn hadsereg indított támadást a Ladoga-tó irányába.

November 15-én, a korai fagyok miatt megkeményedő talajon a Wehrmacht ismét támadásba lendült. A terv szerint a 3. és 4. páncéloshadseregek északkelet felől, a 2. páncéloshadsereg Tula elfoglalása után dél felől támadta volna Moszkvát, míg a 4. hadsereg frontális támadásra indult volna. Két hét elkeseredett harc után az üzemanyag- és lőszerhiányban szenvedő német csapatok kínkeservesen megközelítették Moszkvát. Délen azonban a 49. és 50. szovjet hadsereg, szibériai egységekkel megerősítve, november 22-én ellentámadást indított a 2. páncéloshadsereg ellen, és vereséget mért rá. Északon a 4. páncéloshadsereg nagyobb sikerrel járt, visszavonulásra kényszerítette a szovjet 16. hadsereget, és átkelt a moszkvai csatornán.

December 1-jére a német csapatok látótávolságába került Moszkva. Azonban pár nappal később a szovjet csapatok ellentámadása, az ellátási helyzet és a kimerültség miatt a németeknek nem maradt más választásuk, mint a visszavonulás. Moszkvától 300 kilométerre sikerült stabilizálni a frontot, ami azt jelentette, hogy a németeknek a kietlen orosz pusztaságban kellett átvészelniük a telet. 041b061a72